Nyolc kis kritika

Jeles András: Füzetek - "Főúr, füzetek!" című könyve az első kézbevételkor szellemes, (ön)ironikus hullámvasútutat ígér a szerző eszmefuttatásai, álmai, feljegyzésre és kommentárra érdemesnek ítélt (olvasmány)élményei között, s ezt a várakozást eleinte teljesíti is: a szövegek mentén kirajzolódó véresen röhejes theatrum mundi színfalai között, az elrendezés (hiánya) folytán feltárul az álomleírások és a valós élmények (egy félálomban elkapott és egy villamoson elhangzó mondat), a hagymázos fantáziák és a média/ történelem "kis színes borzalmai" közötti kétségbeejtő azonosság, s persze a jellemzően kelet-európai slusszpoén, miszerint a képzelet - már ami az abszurditást illeti - mindig csak hátul kullog a valósághoz képest.
A címválasztás - hiszen a carnets (füzetek) mégiscsak általában posztumusz műfaj - igencsak magasra teszi a lécet, valahová Camus, Nietzsche, Dalí, Márai, Kertész, Simone Weil és hasonló nagyságok közé, akikkel Jeles rendszeres párbeszédet folytat feljegyzéseiben, felérnie hozzájuk azonban csak nagy ritkán sikerül. Nagyjából száz oldal után folyamatosan fullad ki ez az ígéretes gyűjtemény, amikor már úgyis tudjuk, hogy minden egyes aforizma végén ugyanaz a (botrányos) tanulság: mind meghalunk. S ezen csak keveset segít a szerző folyamatos és pusztító öniróniája. Az olvasó pedig azzal az érzéssel csukja be a könyvet, hogy ha már a szerző abban a szerencsében részesült, hogy még élőként felügyelhette jegyzeteinek kiadását, szelektálhatott volna szigorúbban is.
"Ezek a feljegyzések - terméketlenségem gyümölcsei" - ismeri be, joggal, hiszen egységes mű nemigen áll össze belőlük; azok Jeles esetében a filmvásznon és a színpadon vannak, szerencsére. Ez a könyv inkább kis dózisokban való olvasgatásra ajánlott: időről időre felcsillan egy-egy gyönyörű mondat, fergeteges poén, pontos megfigyelés - gyöngyhalászok előnyben.

- dm -
Kalligram, Pozsony, 2007, 278 oldal, 2400 Ft
***
RICHARD STRAUSS: SALOME című egyfelvonásos operája ezen az egy híján harminc éve készült filmen akkor is muzeális értéket képviselne, ha csak Karl Böhm steril felfogását őrizné meg a darabról a Bécsi Filharmonikusok élén. A zenei alapot stúdiókörülmények között előre rögzítették, a felvételekre playback technikával ezután került sor - műteremben. A sterilitás ezúttal nem árt az opusnak, amelyet amúgy is bizonyos műviség leng körül, és ezt Götz Friedrich rendezése - elég a hold szecessziós stilizációjára utalni - nem titkolja el, sőt. Az eredmény meglepő módon nem hat régiesnek. Böhm Wagner felől, kevesebb frivolitással és több súlyos drámai hangsúllyal közelít a darabhoz, Friedrich pedig megtalálta az ideális címszereplőt Teresa Stratas személyében, aki külsejében is, vokálisan is egyesíti a kíváncsi kislányt és a fatális nőt. Hisztérikus téboly helyett intellektualitás. Az előadás Salome jéghideg arcán játszódik le, a zenekar tombolása közben az énekesnő a belső szenvedély fehér izzását képes közvetíteni szinte mozdulatlan vonásain. Jochanaan Salome provokálta testrészei (bőr, szem, száj) szuperközeli nagyításban betöltik a képernyőt, a végén a fejek hajbozontja - egyiküké a tálcán - apoteózisban egyesül. Bernd Weikl torzonborz külsejét hangjának éterikussága kompenzálja. Astrid Varnay Heródiása rémes nagyasszony-satrafa, apródjaként a későbbiekben feltündöklő fiatal Hanna Schwarzot láthatjuk-hallhatjuk. Megéri a találkozás a múlttal - nem régiségboltban járunk, noha egy elsüllyedt, koherens operaszínház küldi üzenetét.

- káté -
Deutsche Grammophon, Universal
*****
Weöres Sándor A kétfejű fenevad című műve igazi "elvérző" opus, rendre beletörik a legtöbb rendezői bicska. Egyébként remekmű: költői látomás, melynek minden eleme nem is két-, hanem sokkal több rétegű. Mert persze hogy török idők, és persze hogy osztrák; persze hogy legalább két tábor a magyar nemeseké is... De amikor Koltai M. Gábor nyíregyházi rendezésében egyszer csak nyomorultak kuporognak vulkánfíber bőröndjükön, és Karády Katalin dalát intonálja a kis játéktérbe beletelepített zenekar, az embernek határozottan az az érzése támad, hogy megvan a kulcs Weöres darabjához.
A rendező Sediánszky Nóra dramaturggal alapos és célratörő munkát végzett: összerántotta és egymáshoz simította a szöveg rétegeit; az átváltozásokat, a túlélési odiszszeiát, ily módon a korokon átívelő emberi érvényességet tolva előtérbe. És persze a háborút, ezt a megavíziót, amely önmagában is kiélesíti az emberi gyarlóságot: Bornemissza Ambrus a folytonos menekülésben nemcsak kényszerű és szüntelen szerelmi csalásban utazik, hanem lassacskán saját arcát, személyiségét is beáldozza a "kompország" oltárán. Vereckei Rita óriási és ügyes zsúfoltságot és rendetlenséget telepített a stúdióba, ahol - mint a viharos évszázadok során - az átrendezést maguk a szereplők végzik el.
Koltai M. Gábor alapos elemzéséből ezúttal nemcsak okos és világos, hanem érzéki, fölfűtött előadás született, méghozzá könnyedén és sok iróniával (meg rezignáltsággal) beletrafálva napjaink politikai valóságába is. A humort megannyi személyes sorsdráma színezi minimum szürkére: Ibrahim és Mandel Avram Horváth László Attila alakításában egyazon személyben van otthon, Báthory Susánna ösztönből vezérelt eszes figurája Szabó Márta játékában erős.
A nyíregyházi társulat együttes játéka meggyőző: az álom lidérces.

- ki -
Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, POSZT, június 9.
*****
Sylvia Sylvia Plath és Ted Hughes tragikus házasságáról az is hallott talán, akit objektív lírájuk messze elkerült. Hughes harmincöt évig cipelte titkukat (saját olvasatát), és viselte méltósággal, hogy az egész világ úgy tekintsen rá, mint házasságtörőre, kinek komoly szerep jutott abban, hogy két gyermekének anyja alig harmincévesen öngyilkos lett.
A Születésnapi levelek fél évvel a férfi halála előtt jelent meg, és némiképp árnyalta a róla alkotott képet: ha nem is volt mintaférj, volt idő, amikor elkötelezetten szerette önpusztító hajlamú feleségét, aki legalább annyira volt saját elméjének, érzékenységének és depreszsziójának, mint a költőnek a rabja. Hughes a kedélyhullámzásoktól és a jogos/jogtalan féltékenységtől szenvedett, a férfi sikerei pedig az asszony tehetségét árnyékolták be, aki egyre nehezebben szabadult a kínzó gondolattól: a szerelem oltárán feláldozta költői ambícióit.
A biopic kettőjük kapcsolatára koncentrál, a szerelmi eposzt Sylvia haláláig dolgozva fel. Okosabbak nem leszünk tőle. A Gwyneth Paltrow alakította hősnő a filmben klasszikus viktimológiai eset, kinek romlását a Daniel Craig által megformált önző férfi okozza, ám arról - ami igazán izgalmas volna -, hogy Sylvia már megismerkedésük előtt is három öngyilkossági kísérleten volt túl, csak pár odavetett mondatban értesülünk.
Pedig Plath tinédzseréveitől beteg volt (Üvegbura című önéletrajzi regényéből ez egyértelműen kiderül), végzetének így maximum katalizátora, nem pedig kiváltója volt a Hugheszal kötött házasság.
A Sylvia egy női sors, egy őszi lélek borongós képekbe burkolt melodrámája, mely - ha interpretációnak nem is a legárnyaltabb - a főként narrációkba rejtett versrészleteknek köszönhetően kiváló apropó arra, hogy a prózájában nem éppen korszakos, de szikár lírájában komoly önfegyelemről és tehetségről árulkodó Plathra ne csak tragikaként, hanem költőként is ráirányítsa a figyelmet.

- ht -
Forgalmazza a Navigátorfilm
***
The Cult Majdnem telt ház. Szép eredmény ez a nyolcvanas évek végének meghatározó pszichedelikus-wave-es hardrock zenekarától, főleg, ha hozzávesszük a réten hallgatózókat is. Kijárt már ez a koncert, és nem csak azért, mert a tavalyi fellépés meglehetősen felemásra sikeredett a Volt Fesztiválon (ahol a kultikus slágerek nagy része elhangzott ugyan, de nem csupán az alig egyórás koncert, hanem az énekes Astbury is rendesen elázott).
Bár az eredeti felállásból csak a bikahangú, Jim Morrison (hardrock) reinkarnációjaként is helytálló Ian Astbury és a megbízható gitártémákat és szólókat elővezető gitáros, Billy Duffy van már a zenekarban, a három fiatalabb zenész (a dobos John Tempesta, a basszer Chris Wyse és a ritmusgitáros Mike Dimkich) magabiztosan és tisztességesen egészíti ki a két alapító tagot. Az elején volt egy kis hangzáspara, a tapasztalt turnézenész Duffy többször is újrarendezte a színpadi hangviszonyokat, utasításokat adva a technikusoknak, de a koncert közepétől már a helyére került minden.
Sok újat nem is nagyon lehet mondani: olyan volt a koncert, mint egy osztálytalálkozó. A sok régi ismerős és azok a bizonyos rongyosra hallgatott számok, meg az együtténeklős szövegek, ugye. Wildflower, Edie (Ciao Baby), Love Removal Machine. Persze volt azért újdonság: egy akusztikus blokk (a Revolution különösen revelációként hatott) és egy új szám (I Assassin) a szeptemberben megjelenő nagylemezről. Bár engem csak később talált meg a The Cult, mint az ősrajongókat (vagyis nem a nyolcvanas évek második felében voltam középiskolás), azért a klasszikus She Sells Sanctuary refrénje alatt jogos volt a lúdbőrözés - ezek az arcok valamit nagyon tudnak.

Hó M.
Petőfi Csarnok, június 25.
****
E. T. A. Hoffmann: Fantáziadarabok Callot modorában I. Roppant örvendetes, hogy a legnagyobb romantikus író és zeneesztéta egyik főműve immár nemcsak részleteiben, hanem hamarosan teljes egészében is olvasható lesz magyarul, ráadásul az eredeti német kiadás felépítése szerint, mely többek közt azt is világossá teszi, hogy Hoffmann a legkevésbé sem választotta el úgynevezett szépirodalmi műveit a zenetudományos értekezésektől; így a Beethoven hangszeres zenéje című nagyszabású esszéje (az úgynevezett "abszolút zene" eszméjének egyik legelső kifejtése) békésen megfér a Gluck lovag vagy a Don Juan című fikciós novellák társaságában. Nagyon szép a kötet, a borítón a Hoffmann-rajz telitalálat (bár egy Jacques Callot talán jobb lett volna), a korrekt jegyzetek nem túlhabzó tudálékossággal tájékoztatnak, és végre magyarul is olvashatjuk Jean Paulnak a kötethez írt bevezetőjét.
Szóval hejehuja. Azaz mégsem, mivel az új fordítások (a szerkesztő, Horváth Géza munkái) nem érik el a korábbiak színvonalát (noha pl. Horváth Zoltán egy régi, súlyos tévedését kijavították a Don Juanban), melyek a Brambilla hercegnő (Európa Könyvkiadó, 1959) illetve az E.T.A. Hoffmann válogatott zenei írásai (Zeneműkiadó, 1960) kötetekben jelentek meg. Horváth Géza számos hibát rakott az új szövegekbe (e téren kimagaslik a Beethoven-esszé), sok a félreértés; és ha mindezektől eltekintünk, még akkor is számos stiláris értelemben vitatható megoldás miatt szomorkodhatunk. Kár. Nagy kár. De még van esély a javításra a hátralévő kötetekben.

- bánza -
Cartaphilus, 2007, 197 oldal, 2500 Ft
Fordítás: ***
Kiállítás, szerkesztés: *****
Klaus Schulze: Konti-nuum Az 1970 óta szólózó elektronikus zenész 44. sorlemeze a mostani; s ha az eredetileg nem kiadásra szánt felvételek sorozatbani megjelentetését, valamint a másokkal együttműködésben rögzített munkákat is számba vesszük, jóval másfél száz fölött jár a hivatalos korongok száma. (Hogy a több tucatnyi bootlegről most szó se essék.) Ez kilóra sem kevés, s szó mi szó, e roppant életmű több évtizede megkerülhetetlen az e-muzsikusok számára, akik - a kategórián belül tartozzanak bármely irányzathoz is - valamennyien adósai a berlini májsztrónak, akár tisztában vannak ezzel, akár nem.
Az augusztusban 60 éves Schulze egy rendkívül súlyos betegség közben dolgozott legújabb albumán; az anyag, meglehet, ettől is tűnik helyenként melankolikusnak, ámbár az sem kizárt, hogy épp e tény ismerete miatt érezzük így. Ami viszont bizonyos, a lemez három tétele valóságos időutazás a schulzei univerzumban: erre egyébként a nyitó (csaknem 25 perces) track címe is utal (Sequenzer from 70 to 07). A hosszan kitartott akkordok, a dallamos és ideges ritmikájú szekvenciák éppúgy e zenei világ védjegyei, mint a rideg basszusfolyamok, amiket az "egykezes" staccatós pötyögések melódiái ellenpontoznak. Noha a bevallott szándék szerint a Kontinuum nemcsak az eddigi zenei életutat reprezentálja, hanem azt is, hogy a szerző az elkövetkező időkben merrefelé tájékozódik, új megoldásokat nemigen érzékeltünk. Ami nem feltétlenül baj: ami eddig szerethető volt Klaus Schulze zenéjében, azt 2007-es albuma is jó színvonalon hozza.

B. I.
SPV, 2007
****
Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed John McClane nem öregszik, legfeljebb edződik az évek során. John McClane a talán soha véget nem érő akciófilmfolyam négypontnulladik részében visszatért, hogy megmentse Amerikát a már oly sokszor megírt-megfilmesített fantomtól, a cyberterrorizmustól. A siker most is garantált, a film ugyanis mesterien épít arra, hogy a néző - ha ért hozzá, azért, ha nem ért hozzá, azért - úgyis meghekkelt szerverekkel és online felszívódó pénzzel rémálmodik; no meg arra is, hogy a néző úgysem tudja, hogy megy az ilyesmi (ti. a Pentagon adattárolása, vagy épp az áramellátó központ szervereinek holléte) - akár lehetne így is, gondolja.
No meg: miért is ne lenne nagy siker? Megvan benne minden, ami kell: van eszméletlenül dögös főgonosz(nő), akit akár valami perverz pornófilmből is szerződtethettek volna, csak a bőrkorbács hiányzik az oldaláról; van egy darab gyönyörűen (a csúcsponton) elhelyezett "yippee-ki-yay, motherfucker"; van autós üldözés (értsd: helikopterrel, vadászgéppel és kamionnal üldözött autók - már csak a riksás vagy az egykerekű biciklis ámokfutás hiányzik); és van benne McClane-en kívül még egy kitűnő karakter is. Ehhez jön a jó adag önirónia, ami nagyon nem árt egy ilyen filmhez, a rengeteg izgalom és az elég jó poénok.
Az ilyenekért megbocsátjuk, hogy még húsz év után is újra ellövik, "a nevem mától nem Generro, hanem McClane", és a "hát az egész csak a pénzről szól?" szöveget is, az antiglobalista-ellenes hegyi beszédet, sőt még McClane végső megmenekülésének tökéletes logikátlanságát is.

Kovács Bálint
Forgalmazza az InterCom
***

.