Nyolc kis kritika

WAGNER TANNHäUSER című operája a nonkonform művész-értelmiségi kiúttalanságának egyik legtökéletesebb megfogalmazása. A költő - középkoriasan: dalnok - ott érzi rosszul magát, ahol épp van. Az idealista erényeket hazudó világból az érzéki gátlástalanság szférájába szökik, de csömört kap, és visszamenekül az álszent társadalomba, ahol újfent nem tudja tartani a száját, ezért kiközösítik. Röviden ennyi a Venus-barlang és a wartburgi vár, a szerelem istennője és a szűztiszta Erzsébet között pendliző Tannhäuser története. Egy emberé, aki képtelen megbékélni a formák mögötti hazugsággal, de kirobbanó lázadásai is nyugtalansággal töltik el, így aztán szép lassan fölemészti magát. Wagnerben ekkor még lobog a forradalmi tűz és szenvedély, amit a New York-i Metropolitan zenekara James Levine vezényletével ezen az 1982-es élő felvételen egészen különleges hangzásharmóniával, elsöprő lendülettel és dinamikával, ugyanakkor a szólamok tökéletes kidolgozottságával közvetít. A nagy egész és az apró részletek egyaránt érvényesülnek, és a kor technikájához képest kitűnő felvételminőségben. Otto Schenk konzervatív rendezéséről sem lehet egyetlen rossz szavunk sem - a festői realizmus egy késő sugara. A címszereplő Richard Cassily nem fényes, de strapabíró, megbízható tenor, és dühödt cinizmussal hozza az elkárhozott férfi keservét, ahogy belelovalja magát a visszapofázásba a dalnokversenyen, s a végén kiöklendi a római elbeszélést. Tatiana Troyanos impozáns bestia Venus, Bernd Weikl szép hangú Wolfram. S aki eddig nem tudta volna, hogy mekkora művész Marton Éva, az megcsodálhatja ereje, drámai nagysága és páratlan hangja teljében. Erzsébetként nem szemlesütve járó angyal, hanem energikus nő, szuverén egyéniség és kivételes formátum. Egy letűnt, nagy korszak múzeumi tanúi lehetünk.

- káté -
Universal/Deutsche Grammophon 2DVD
*****
Vaszary Gábor: A szőkékkel mindig baj van Igen, továbbá a kőfaragókkal és balett-táncosokkal... A jó ég tudja, mennyire felelős a két világháború közti, könnyű tollú szerző a szőkeségek iránti előítéletek elterjedésében, de annyi bizonyos, hogy műve politikailag nem inkorrekt, ráadásul a buta szentenciát nem férfi, hanem egy lány mondja ki, mégpedig Henriette, a főhősnő Christine Rouard barátnője. Úgynevezett habkönnyű, prózába öntött francia bohózat ez, jó, inkább színpadra, mint regénybe való dialógusokkal, egy-két szavas miliőábrázolással, egy babazsúr dimenzióit meg nem haladó lélekrajzzal, és persze vaskos vígjátéki félreértésekkel, szerepcserékkel, szereptévesztésekkel. Utóbbiban Vaszaryt nem érheti gáncs, mert míg korábban megjelent köteteit (Monpti, Ketten Párizs ellen, Hárman egymás ellen, Ő) "nehézbulvár"-nak nevezhettük (Magyar Narancs, 2006. május 11.), itt már egyértelmű a puszta szórakoztatási célzat. Ám most ez is kissé botladozó modorban adatik elő, a valódi könnyedség, a valóban felhőtlen viháncolási kedv mintha hiányozna a kötetből. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak elavult már ez a dramaturgia, ez a cselekménybonyolítás, ez a narratív modor, mely mindenáron fülbemászó akar lenni; az elbeszelő arcáról minduntalan lecsorog a mézes máz. És a gonoszabb olvasók úgy érezhetik: azért a szinte minden mondatot új bekezdésbe hozó stílus, hogy meglegyen a megfelelő terjedelem. Ez a bulvár szerfölött avítt.

- banza -
Helikon Kiadó, 2006, 249 oldal, 1990 Ft
**és fél
Richard Dorfmeister vs. Madrid De Los Austrias: Grand Slam A már szinte élő legendának számító Dorfmeister és a szintúgy osztrák Kreiner-Tronigger duó (azaz a Madrid de Los Austrias) gyümölcsöző együttműködése vagy négy évvel ezelőttre nyúlik vissza: akkor készítették el a klaszszikus dzsesszvonalon fogalomnak számító Verve kiadó közismert és népszerű remixsorozata számára Willie Bobo Spanish Grease című standardjának latin-funk-diszkó típusú átdolgozását, amit a világ lemezlovasainak jóvoltából csakhamar mindenki kénytelen volt megismerni. A szorgalmas trió azóta is töretlenül folytatja az együttes alkotómunkát - némi cinizmussal megállapítható, hogy közös dolgaik néha határozottan izgalmasabbak, mint amit külön-külön (néha merő rutinból) elkövetnek. Merthogy az utóbbi majd fél évtized sikeres kollaborációiból ("saját" munkákból és remixekből) válogató Grand Slam című lemezük bizony bővelkedik az emlékezetes pillanatokban: a fent már említett klasszikuson felül itt találjuk a Koop Relaxin' At Club F****n című léha slágerének még léhább átiratát, a Groove Armada My Friendjének tribál-nihilista diszkóváltozatát vagy a Zero 7 In The Waiting Line-jának sompolygó, dubos lüktetésű átdolgozását. De van merszük tökéletesen retró hangulatú diszkót csinálni (Boogie No More), s mellette néhány kifejezetten izgalmas tánczenét, mint a Pressure Drop agitatív Back 2 Back-jének lépkedős, basszus vezérelte verzióját, a szintén 4/4-re támadó, taposós Schnitzet vagy a Make Dis Real szinte valószínűtlen acid-funk őrületét. Lám: jó ötletek, jobb zenék.

- minek -
G-Stone & Sunshine Enterprises/ Deep Distribution, 2006
****
Szuper exnőm Miként a főszerepet alakító Uma Thurman, úgy a nevével fémjelzett produkció is letagadhatna jó néhány évet a korából - ami azonban Umára nézve kifejezetten szép teljesítménynek mondható, a film esetében inkább kínos fejlemény. A Szuper exnőm a nyolcvanas évek hajviseleteire és vígjáték-készítési szokásaira emlékeztet. Azokra a rég volt és talán igaz se volt időkre, amikor a filmzeneszerzést többnyire hullámosra zselézett szintetizátorosok végezték, a főcímeket pedig rózsaszín neonfeliratok helyettesítették. Ennek a kornak Ivan Reitman volt az egyik legsikeresebb vígjátékrendezője, aki időközben átnyergelt ugyan a producerkedésre, de a sok hivatali munkától berozsdásodott tagjait még mindig szívesen tornáztatja vígjátékrendezéssel. A komédiaipar rettegett Ivanja ezúttal egészen a címadásig briliáns munkát végzett, merthogy amit csak filmjéről tudni érdemes, az mind kiolvasható a fenti szókapcsolatból. A benne foglalt ígéret szerint képregény-paródia várható: bohózat a lapátra tett szupercsajról, aki az emberiség (szokás szerint: New York lakói) megmentésére rendszeresített energiát megfutamodott pasija ellen fordítja. A rendezői ígéret úgy-ahogy teljesül is, hiszen Uma mozija a háztartást vezető szupermanusok ártalmatlan paródiája. Nyugdíjasbérlettel is bátran látogatható semmiség, méltóképpen középszerű lezárása az idei szuperhősszezonnak.

- köves -
Az InterCom bemutatója
**és fél
The Panic Channel: One Voltaképp lelkesedni kéne, a Jane's Addiction zenészei a banda másodszori feloszlása után, Perry Farrell énekes nélkül új zenekart alapítottak, és már meg is jelent a bemutatkozó lemezük - de szó sincsen csodáról. Lehetett volna: a dalszerző az a Dave Navarro, aki a Red Hot Chili átmeneti időszakában is pengetett, elsősorban azonban a Jane's azon kimagasló lemezeiért (Nothing's Shocking, Ritual de lo Habitual) felelős, amelyeken Stephen Perkins dobolt, aki most is vele van; Chris Chaney, a bőgős Alanis Morissette és Tommy Lee kísérőzenekarában is bizonyított, a producer pedig Brian Virtue, akivel az utolsó JA-album, a remek Strays készült.
S alapvetően nem is lenne rossz ez a poszt-posztrock muzsika, így a nyitó Teahouse Of The Spirits alter-rockja, a She Won't Last és a Blue Bruises lágyabb attitűdje vagy a Lie Next To Me vokálközpontú rockgospelje, de a rém steril hangzás és a többségükben ötletszegény, klisés zenei megoldások (no és a rocktörténelem egyik legelcsépeltebb címe - lásd Led Zeppelin, Metallica, U2) menthetetlenül azt az érzést keltik bennünk, hogy ez a csapat inkább üzleti vállalkozás, mint valódi indíttatással bíró alternatív rock "allstar" válogatott. Az pedig kimondottan érthetetlen, hogy miért pont az egykori MTV VJ-t, a Skycyle zenekar nem éppen kimagasló énekesét, Steve Isaacs urat hívták meg frontembernek: hiába van szép power rockballada Why Cry címmel és az Aerosmith jobb pillanatait idéző szerzemény (Bloody Mary), az ő hangjával nem emelkedünk az égig. Jobban járnánk, ha Navarro újra felvenné a kapcsolatot Perry Farrell-lel.

H. M.
Capitol/EMI, 2006
***
Flash fesztivál A Flash eddigi legjobb koncertje következik baszodalássan! - kezdte koncertjét immár 17 éve majdnem ugyanúgy a budapesti underground talán egyetlen, kompromisszumra nem hajlandó, ám ettől egészen kitaszított punkzenésze: Barcs Miklós (képünkön). Valami baleset érte, fel volt kötve a keze, megint. Énekelni, időben belépni, zenélni nem tud azóta sem, viszont minden tíz évben egyszer ír egy újabb állat szöveget. Akik ismerik régről, azoknak nem kell bemutatni, a többieknek meg nem merek idézni, inkább látogassák meg a www.drflash.hu honlapot, amit ott találnak, azt biztosan nem köszönik meg. Joggal haragszik persze néhány ember a Barcsra: a "flokifejű" monostori paraszt 1997-ből azért, mert legyalázta egy pengével az összes mákgubóját, a leszbikusok azért, mert miután összeverekedett az egyik, azóta Berlinben élő mozgalmár basszusgitárosával, megírta a Leszbika című számot, legutóbb meg az egyik híres freestylert nyomta le, mert az belekötött többször, és ezért lépett le az új gitáros. A zenekar így a konfliktusoknak megfelelően sokat változik, kicsit el is metálosodott, fánkisodott mára, mindenki szólózik, mint a rockerek, de Barcsnak egyetlen ősz hajszála sincs, és a fodrásza is nagyjából ugyanaz, mint húsz éve. Lehet, hogy az idő, amire az ember nem emlékszik az életéből, az a valóságban sem létezik? Trágárak és pontosak a szövegei. A Képviselőfunky című nótában a politikusokat szívatja, és jó tudni, hogy ennek a számnak a lejátszásáért rakták ki a Tilos Rádióból Sickratmant, mert akkor még nem tudták, hogy majd káromkodik a miniszterelnök is, mint a kocsis. A koncerten most talán ez volt a legsikeresebb szám, de az ős Flash-dalokra is mindig beindul a pogó-fogó.
Mivel fesztivál volt, játszott még három együttes, fiatalok, Barcs Miki bá' kedvenceiből az "önimádat, baltával szétcsapom a pofádat" és az "ORTT ARTISJUS és ASVA / mindahányan jó' meg lesztök baszva!" jegyében. Egy NDK-mániás dada-punk gárda, a Honecker; frontemberük rendőregyenruhában, világító gumibottal hadonászott; a magát "belezős-rakendroll" zenekarként aposztrofáló Yellow Spots, az énekes sminkje fáradtolaj, vérrel keverve; végül pedig egy Timur Lenk- (képünkön) show-t láthattunk, az egyetlen, tömeggyilkosról elnevezett brutál-dada csapattól, akik állítólag néha húsbolti eladónak öltözve állnak a színpadon, máskor meg német női úszóválogatottnak álcázzák magukat.
Tökéletes este volt. Mindenki a tahók halálbiztos önbizalmával nyomta a rákendrollt és gyalázta lefele a torkán a zacskós bort.

- sisso -
A38 hajó, szeptember 14.
****
Taplógáz Amerikában a kutyát sem érdekli a Forma-1. A Nascar-futamok százezres tömegei láttán ugyanakkor nehezen hihető, hogy évente csak azért telnek meg zsúfolásig a monacói lejtők, hogy a lassan kormosodó ég alatt az epekedő rajongótábor tüdőre szívhasson egy kis szén-monoxid-eszenciát. Sajnos a Forma-1 élbolyában nincs magyar versenyző, pláne, aki színészi babérokra is pályázna, ezért - a földrésznyi ellentétek élesítése és a humor legfőbb forrásaként - inkább francia ellenfelet szabadítanak rá az ügyefogyott amerikai bajnokra. Will Ferrell lassan a földkerekség legsutább amerikai komikusává avanzsál, s ebben kiváló partnere Sacha Baron Cohen, ismertebb nevén Ali G., vagy ha úgy tetszik, Borat a messzi Kazahsztánból. Választott szülőföldjét érintő humoreszkjei után alighanem vérdíjat tűztek ki "otthon" a fejére, nem is nagyon meri az almati nemzetközi reptérre tenni (majd' ötvenes) lábát. Ferrell és - a most éppen a langyos francia pilóta, Gerard bőrébe bújó - Sacha Baron viszont kizárólag méterben hasonlít egymásra. Utóbbi Clouseau felügyelőt kenterbe verő francia akcentusával és mindig csókra kész szájával nemcsak a pályán, de a színjátszásban is körökkel veri a főleg amatőr bohóckodásban és idióta viccmesélésben brillírozó partnerét. Az eredeti cím szerinti talladegai éjszakák akár beismerő vallomásként interpretálhatók a vásznon tapasztalható sötétséghez. A mezőny számos alkalommal csúszik meg rosszemlékű filmes elődei olajfoltjain, mindazonáltal dicséretére legyen mondva, a biturbóval felpörgetett hülyeség lefulladás nélkül szinte a célegyenesig kitart.

Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
**

.